10. Fejezet
2006.01.28. 01:52
A hét hátralévő részében bájitaltanon Harry továbbra is a Félvér Herceg utasításait követte, ha azok eltértek Libatius Borage instrukcióitól és mindez olyan eredményt hozott, hogy a negyedik órát követően Slughorn már ömlengett Harry képességeiről. Azt hangoztatta, hogy ez idáig kevés olyan tehetséges diákja volt, mint ő. Ettől sem Ron, sem pedig Hermione nem volt elragadtatva. Bár Harry mindkettejüknek felajánlotta, hogy megosztja velük a könyvet, Ron még nehezebben tudta kiolvasni a kézírást, mint Harry, és nem kérhette őt folyton arra, hogy olvassa fel neki, mert még a végén feltűnést keltenek. Mindeközben Hermione elszántan tartotta magát ahhoz, amit ő "hivatalos" utasításoknak hívott, de egyre inkább elkedvetlenedett, hiszen azok rosszabb eredményt hoztak, mint a Herceg tanácsai.
Harry futólag eltűnődött rajta, vajon ki lehet az a Félvér Herceg. És bár a kapott házi feladat mennyisége miatt nem olvashatta át tüzetesen a "Bájitalkészítés Haladóknak"-ot, azért annyira sikerült átlapoznia, hogy lássa, alig volt benne olyan oldal, amelyre a Herceg ne írt volna oda kiegészítő megjegyzéseket, s ezek nem mindegyike kapcsolódott a bájitalokhoz. Itt-ott előfordultak varázsigékhez kapcsolódó utasításoknak tűnő feljegyzések, melyeket a fiú valószínűleg saját maga talált ki.
- Vagy lány - mondta bosszúsan Hermione, mikor meghallotta, hogy Harry megemlíti ezeket Ronnak szombat este a klubhelyiségben. - Lehetett egy lány is. Szerintem a kézírás inkább egy lányé, mint fiúé.
- Úgy hívták, a Félvér Herceg - felelte Harry. - Hány lány volt valaha is herceg?
Úgy tűnt, Hermionénak erre nem volt válasza. Csak fintorgott és elrántotta a "Rematerializálódás alapelvei" című esszéjét Ron elől, aki fejjel lefelé próbálta azt elolvasni.
Harry ránézett az órájára és sietősen visszarakta a "Bájitalkészítés Haladóknak"-ot a táskájába.
- Nyolc lesz öt perc múlva, jobb, ha megyek, még elkések Dumbledore-tól.
- Óh - Hermione lélegzete elállt és hirtelen felpillantott. - Sok szerencsét! Fenn maradunk majd, tudni akarjuk, mit tanít neked.
- Remélem rendben megy majd minden - mondta Ron és a páros figyelte, amint Harry a portrélyukon át távozik.
Harry végigballagott a kihalt folyosókon, bár gyorsan egy szobor mögé kellett bújnia, amikor Trelawney professzor előbukkant a saroknál és motyogott magában, miközben egy pakli koszos kártyát kevert és a jelentésüket olvasta, ahogy sétált.
- Pikk kettes: konfliktus - motyogta, ahogyan elhaladt a kuporgó Harry rejtekhelye mellett. - Pikk hetes: egy rossz előjel. Pikk tízes: erőszak. Pikk bubi: egy sötét fiatalember, feltehetően zaklatott, egy, aki nem szívleli a kérdezőt…
Majd megtorpant épp annak a szobornak a másik oldalán, ami mögött Harry rejtőzött.
- Ez nem lehet igaz - mondta ingerülten, majd Harry hallotta, hogy újrakeveri a kártyákat, miközben ismét elindult csupán főzéshez használatos sherry illatát hagyva maga után. Harry várt, míg teljesen biztos nem volt abban, hogy a nő elment, majd nekiiramodott és meg sem állt, amíg el nem érte a hetedik emeleti folyosó azon pontját, ahol egy magányos kőszörny álldogált a fal előtt.
- Sav-a-júj cukor - mondta Harry. A kőszörny félrecsúszott; a mögötte lévő fal megnyílt és egy mozgó kőcsigalépcső jelent meg, melyre Harry rálépett és az egyenletes köröket róva egészen a Dumbledore irodájába vezető rézfogantyús ajtóig vitte őt. Harry bekopogott.
- Tessék - hallatszott Dumbledore hangja.
- Jó estét, uram - mondta Harry és besétált az igazgató irodájába.
- Ó, jó estét, Harry. Foglalj helyet - mondta mosolyogva Dumbledore. - Remélem élvezetes volt az első iskolában töltött hét.
- Igen, köszönöm, uram - felelte Harry.
- Nagyon elfoglalt lehettél, ha már sikerült egy büntetőfeladatot begyűjtened!
- Ö… - kezdte Harry zavartan, de Dumbledore nem látszott igazán bosszúsnak.
- Megbeszéltem Piton professzorral, hogy majd a következő szombaton végzed el a büntetőfeladatod.
- Rendben - mondta Harry, akinek Piton büntetőfeladatánál sokkalta sürgetőbb dolgok jártak a fejében, majd lopva körültekintett valamiféle jelét keresve annak, mivel készült számára Dumbledore az estét illetően. A körkörös iroda ugyanúgy nézett ki, ahogyan azelőtt: finom ezüst műszerek hevertek a vékonylábú asztalokon, füstöt pöfékelve és berregve; korábbi igazgatók és igazgatónők portréi szunyókáltak a kereteikben; és Dumbledore pompás főnixe, Fawkes gubbasztott az ajtó mögött lévő ülőrúdján és élénk érdeklődéssel figyelte Harryt. Még csak nem is tűnt úgy, hogy Dumbledore elpakolt volna egy párbajgyakorlathoz.
- Nos, Harry - mondta Dumbledore hivatalos hangnemben. - Bizonyára eltűnődtél rajta, mit is terveztem számodra ezeken az - jobb szó híján mondjuk - órákon?
- Igen, uram.
- Nos, most, hogy már tudod, mi késztette Voldemortot arra, hogy megpróbáljon megölni tizenöt évvel ezelőtt. Úgy döntöttem, ideje megosztanom veled néhány információt.
Ezután rövid csend következett.
- Tavaly évvégén azt mondta, hogy mindent elmond nekem - mondta Harry. Nehéz volt a gyanúsítgatást kiszűrni a hangszínéből. - Uram - tette hozzá.
- És ez így is volt - mondta nyugodtan Dumbledore. - Elmondtam neked mindent, amit tudtam. Ettől a pillanattól kezdve viszont elhagyjuk a tények szilárd talaját, és közösen keresztülutazunk az emlékek ködös ingoványán, át a találgatások legvadabb sűrűjébe. Mindezek után, Harry, én éppolyan szánalmasan tévedhetek, ahogyan Humphrey Belcher, aki úgy vélte, eljött a sajtból készült üst ideje.
- De úgy gondolja, igaza van? - kérdezte Harry.
- Természetemből fakadóan igen, de mint azt már bebizonyítottam neked, én is éppúgy hibázhatok, mint bárki más. Ami azt illeti, mivel - és ezért elnézést kérek - igencsak okosabb vagyok, mint a legtöbb ember, a hibáim ennek megfelelően nagyobbak szoktak lenni.
- Uram - kezdte Harry puhatolózva. - Amit el fog nekem mondani, annak van valami köze a jóslathoz? Fog ez nekem segíteni a… túlélésben?
- Ennek nagyon is sok köze van a jóslathoz - felelte Dumbledore olyan csevegő hangnemben, mintha Harry a holnapi időjárásról kérdezte volna. - És minden bizonnyal segíteni fog a túlélésben.
Dumbledore felkelt és körbesétálta az asztalt, elhaladt Harry mellett, aki lelkesen megfordult a székén, hogy lássa, amint Dumbledore az ajtó melletti szekrény fölé hajol. Amikor Dumbledore felegyenesedett, a már ismerős lapos tálat tartotta, melynek furcsa jelek voltak a peremére vésve. Dumbledore letette a merengőt az asztalra, Harry elé.
- Gondterheltnek látszol.
Harry valóban némi nyugtalansággal szemlélte a merengőt. Korábbi tapasztalatai az emlékeket és gondolatokat tároló illetve előhívó furcsa tárggyal felettébb tanulságosak, de kínosak is voltak egyben. Legutóbb, mikor megbolygatta a tartalmát, sokkalta többet látott, mint amennyit szeretett volna. De Dumbledore mosolygott.
- Ezúttal velem lépsz be a merengőbe… És ami ennél is szokatlanabb, engedéllyel.
- Hová megyünk, uram?
- Egy utazást teszünk Bob Ogden emlékútján keresztül - felelte Dumbledore, miközben egy ezüstös-fehéren örvénylő anyagot tartalmazó kristályüveg húzott elő a zsebéből.
- Ki volt Bob Ogden?
- A Varázsbűnüldözési Részleg alkalmazottja - felelte Dumbledore. - Nem olyan rég halt meg, de még ezelőtt sikerült rátalálnom és meggyőznöm, hogy rám bízza ezeket az emlékeket. Őt fogjuk elkísérni egy munkaügyben tett látogatására. Ha felkelnél, Harry…
Dumbledore-nak nehezére esett kihúzni a kristályüveg dugóját: sérült keze merevnek és fájónak tűnt.
- Inkább… inkább én, uram?
- Nem probléma, Harry…
Dumbledore ráirányította pálcáját az üvegre és a dugó kirepült belőle.
- Uram… hogyan sérült meg a keze? - kérdezte ismét Harry undorral vegyes sajnálattal tekintve a megfeketedett ujjakra.
- Ez nem annak a történetnek az ideje, Harry. Még nem. Bob Ogdennel van találkozónk.
Dumbledore a merengőbe öntötte az üveg ezüstös tartalmát, ahol azok sem nem gáz, sem nem folyadék formában csillogva kavarogtak.
- Csakis utánad - mondta Dumbledore a tál felé mutatva.
Harry előre hajolt, vett egy nagy levegőt és belemerítette fejét az ezüstös anyagba. Érezte, hogy a lába elhagyja az iroda padlóját; csak zuhant, zuhant keresztül az örvénylő sötétségen, majd hirtelen vakító napfénybe pislogott. Mielőtt a szemei hozzászoktak volna ehhez, Dumbledore megérkezett mellé.
Egy magas, kusza sövény által határolt vidéki úton álltak a nyári égbolt alatt, mely olyan fényes és kék volt, akár a nefelejcs. Úgy három méterrel előttük állt egy alacsony, kövérkés ember olyan vastag szemüveget viselve, mely szeplőszerű pontokká zsugorította a szemeit. Egy fából készült útjelző táblát olvasott, mely egy tüskebokorban állt az út bal oldalán. Harry tudta, ez bizonyára Ogden. Ő volt az egyedüli lélek a környéken és olyan furcsa öltözéket is viselt, melyet gyakran választanak tapasztalatlan varázslók azzal a céllal, hogy mugliknak látszanak. Jelen esetben szalonkabát és kamásli, alatta pedig egy csíkos egyrészes fürdőruha. Mielőtt Harry még jobban szemügyre vehette volna a férfi bizarr külsejét, Ogden sietősen megindult az út mentén.
Dumbledore és Harry követték. Mikor elhaladtak a fatábla mellett, Harry felpillantott annak két ágára. Amelyik arra mutatott, ahonnan jöttek, ez volt írva: "Great Hangleton, 5 mérföld". Az, amelyik Ogden irányába mutatott, ezt a feliratot viselte: "Little Hangleton, 1 mérföld".
Egy darabig semmi érdekeset nem láttak, csak sövényt, a felettük elterülő széles kék eget és az előttük haladó suhogó, szalonkabátos alakot, majd az út elkanyarodott és hirtelen meredekké vált, levezetett a domboldalról, és így az egész völgy képe hirtelen és váratlanul tárult a szemük elé. Harry látott egy falut, bizonyára Little Hangletont, mely két meredek domb közé volt beékelődve, templomtornya és temetőkertje is jól kivehető volt. A völgy másik végében, a szemben lévő domboldalon állt egy tetszetős vidéki kúria kiterjedt, selymes zöld fűvel körülvéve.
A meredek lefelé vezető út miatt Ogden kelletlenül szaladásnak eredt. Dumbledore felgyorsította lépteit és Harry igyekezett lépést tartani vele. Úgy vélte, Little Hangleton lesz az úti céljuk és eltűnődött, csakúgy, mint azon az estén, mikor rátaláltak Slughornra, hogy miért kell ilyen távolról megközelíteni. De hamarosan rájött, tévedett, mikor azt hitte, a faluba mennek. Az út jobbra kanyarodott és mikor a sarokra értek, látták, amint Ogden szalonkabátjának széle eltűnik egy sövény közt lévő résen.
Dumbledore és Harry követték őt a szűk földúton, melyet magasabb és még kuszább sövény szegélyezett, mint azt az utat, amit maguk mögött hagytak. Az ösvény kanyargós volt, köves és kátyús, lejtett, mint az előző, és úgy tűnt, egy sötét, fák alkotta folthoz vezetett kicsivel alattuk. És így is lett, egy ösvény nyílt a kis erdőnél és Dumbledore Harryvel megtorpant Ogden mögött, aki megállt és előhúzta a pálcáját.
A felhőtlen égbolt ellenére az előttük lévő öreg fák áthatolhatatlan, sötét, hűvös árnyat vetettek és néhány másodperc múlva Harry megpillantotta az épületet, mely félig rejtve állt a fatörzsek sűrűjében. Számára elég különösnek tűnt, hogy valaki ide akar építeni, de legalábbis az, hogy hagyja így megnőni a közeli fákat, amik elzárják a fényt és a kilátást az alattuk elterülő völgyre. Eltűnődött azon, vajon lakik-e itt valaki. A falakat moha borította és már annyi cserép lehullott a tetőről, hogy a szarufák néhol kilátszottak. A csalán körbenőtte a házat, egészen az ablakokig ért, melyek kicsik voltak vastagon borítva kosszal. De alighogy megállapította, hogy itt senki sem lakhat, az egyik ablak hangos csattanással kivágódott és vékony füstcsík szállt ki rajta, mintha valaki főzne.
Ogden csendesen és Harrynek úgy tűnt, igencsak óvatosan megindult előre. Ahogy a fák sötét árnyai végigkúsztak rajta, Ogden ismét megállt a bejárati ajtót bámulva, melyre valaki egy döglött kígyót szögelt.
Majd susogás és reccsenés hallatszott és a legközelebbi fáról egy rongyokba öltözött ember ugrott le. Épp Ogden előtt landolt, aki olyan sebességgel ugrott hátra, hogy rátaposott a szalonkabátja szélére és megbotlott.
- Kotródjon innét!
Az előttük álló férfi haja vastag volt és annyira összetapadt a kosztól, hogy akármilyen színű lehetett. Számos foga hiányzott. Apró, sötét szemei ellenkező irányba néztek. A látványa akár mulatságos is lehetett volna, de mégsem volt az. A hatás ijesztő volt és Harry nem hibáztatta Ogdent azért, hogy hátrált pár lépést, mielőtt beszélt volna.
- Ö… jó reggelt. A Mágiaügyi Minisztériumból jöttem…
- Kotródjon innét!
- Ö… sajnálom, nem értem önt - mondta idegesen Ogden.
Harry úgy vélte, Ogden hihetetlenül nehéz felfogású. Szerinte az idegen elég világosan fejezte ki magát, különös tekintettel arra, hogy egyik kezében egy varázspálcát, a másikban pedig egy rövid és igencsak véres kést lóbált.
- Ugye te bizonyára érted mit mond, Harry? - kérdezte csendesen Dumbledore.
- Igen, persze - felelte Harry kissé tanácstalanul. - Ogden miért nem…
De hirtelen világossá vált számára, amint megpillantotta a döglött kígyót az ajtón.
- Párszaszóul beszél?
- Nagyon jó - bólogatott Dumbledore mosolyogva.
A rongyokba öltözött férfi most már Ogden felé közelített egyik kezében késsel, a másikban pálcával.
- Na, idefigyeljen… - kezdte Ogden, de már túl későn: egy robajt követően Ogden a földön hevert az orrát markolva, miközben undorító, sárgás folyadék spriccelt az ujjai közül.
- Morfin! - szólt hangosan valaki.
Egy idősödő férfi sietett ki a kunyhóból úgy bevágva maga mögött az ajtót, hogy attól a döglött kígyó tehetetlenül himbálózott. Ez a férfi alacsonyabb volt, mint a másik és arányaiban furcsa. Vállai nagyon szélesek voltak, karjai túl hosszúak és mindez a világosbarna szemekkel, a rövid kócos hajjal és ráncos arccal együtt egy hatalmas, idős majom külsejét kölcsönözte neki. Hirtelen megtorpant a kést tartó férfi mellett, aki most már a földön heverő Ogden látványán vihogott.
- A Minisztériumból, nemde? - szólt az idősebb férfi lepillantva Ogdenre.
- Úgy van! - felelte mérgesen Ogden, miközben arcát tapogatta. - És maga pedig, ha nem tévedek, Mr Gaunt?
- Így igaz - mondta Gaunt. - Kapott tőle egyet a képébe, mi?
- Igen, ő volt az! - csattant fel Ogden.
- Jeleznie kellett volna, hogy itt van, nemde? - szólt éles hangon Gaunt. - Ez magánterület. Ide nem sétálhat csak úgy be anélkül, hogy ne számítana arra, hogy a fiam megvédi magát.
- Mégis mi ellen védi magát, ember? - kérdezte Ogden miközben feltápászkodott.
- Kotnyeleskedők. Betolakodók. Muglik és a söpredék.
Ogden pálcájával rámutatott a saját orrára, mely még mindig nagy mennyiségben ontotta a sárga gennynek látszó anyagot, majd a váladékozás hirtelen megszűnt. Mr Gaunt csendesen odaszólt Morfinnak.
- Menj be a házba. Ne vitatkozz.
Harry ez alkalommal készült rá és felismerte a kígyónyelvet. Miközben megértette, mi hangzott el, meg tudta különböztetni azt a furcsa sziszegő hangot, melyet Ogden hallott.
Morfin úgy tűnt, kész volt ellenkezni, de amikor apja egy fenyegető pillantást vetett rá, meggondolta magát. Nehéz léptekkel és furcsa járásmóddal elindult a kunyhó felé, majd úgy bevágta maga mögött a bejárati ajtót, hogy a kígyó ismét szomorúan himbálózott.
- A fiához jöttem, Mr Gaunt - mondta Ogden, ahogyan a maradék gennyet is letörölte a kabátja elejéről. - Ő volt Morfin, igaz?
- Igen, ő volt Morfin - felelte közönyösen az idős ember. - Maga aranyvérű? - kérdezte hirtelen agresszívan.
- Az nem számít - válaszolta ridegen Ogden és Harry érezte, hogy egyre inkább tiszteli őt.
Szemmel láthatóan Gaunt igencsak másképp érzett. Rásandított Ogden arcára és nyilvánvalóan sértőnek szánt hangszínnel ezt motyogta:
- Most, hogy így jobban meggondolom, láttam én már a magáéhoz hasonló orrot odalenn a faluban.
- Azt nem kétlem, ha a fia rájuk lett uszítva - mondta Ogden. - Talán folytathatnánk ezt a beszélgetést odabenn?
- Odabenn?
- Igen, Mr Gaunt. Már mondtam magának. Morfin miatt vagyok itt. Küldtünk egy baglyot…
- Nem szívlelem a baglyokat - mondta Gaunt. - Nem nyitok fel leveleket.
- Akkor aligha panaszkodhat, hogy nem kap előzetes értesítést a látogatókról - mondta Ogden mogorván. - Egy varázslótörvény súlyos megszegését követően jöttem, mely itt történt, ma, a kora reggeli órákban…
- Jól van, jól van, jól van! - ordította Gaunt. - Jöjjön be a francos házba, na, nagyon jót fog az tenni majd magának!
A ház látszólag három kicsi szobából állt. Két ajtó vezetett a legnagyobba, mely egyszerre szolgált konyhaként és nappaliként. Morfin egy koszos fotelben ült a füstölgő tűz mellett és egy élő keresztesviperát csavargatott vastag ujjai közt, miközben kígyónyelven gyengéden dudorászott neki:
Szisz, szisz, pici kígyó,
Kússz a padlón messze el,
Legyél jó Morfinhoz,
Vagy az ajtóra szögel.
Egy csoszogó hang hallatszott a nyitott ablak melletti sarokból és Harry észrevette, hogy valaki más is volt a szobában, egy lány, kinek rongyos szürke ruhája egybeolvadt a mögötte lévő koszos kőfallal. Egy mocskos fekete tűzhelyen lévő gőzölgő edény mellett állt és a felette lévő szutykos fazekakat és edényeket tartalmazó polccal piszmogott. A haja sima volt és fénytelen, arca csúnyácska, sápadt és durva vonású. Szemei, akár a testvéréé, ellenkező irányba néztek. Kicsivel tisztábbnak tűnt, mint a két férfi, de Harry úgy vélte, még soha nem látott ennél jobban lezüllött embert.
- A lányom, Merope - mondta Gaunt kelletlenül, ahogyan Ogden kíváncsian a lány felé pillantott.
- Jó reggelt - szólt Ogden.
A lány nem felelt, de egy apjára vetett riadt pillantást követően hátat fordított a szobának és tovább pakolgatta az edényeket a mögötte lévő polcon.
- Nos, Mr Gaunt - mondta Ogden -, hogy egyből a lényegre térjek, okunk van azt hinni, hogy a fia, Morfin tegnap késő éjjel varázslatot használt egy mugli szeme láttára.
Fülsüketítő csörömpölés hallatszott. Merope elejtette az egyik edényt.
- Vedd fel! - ordított rá Gaunt. - Ez az, csússz csak a padlón, mint valami mocskos mugli, mire való a pálcád, te hasznavehetetlen kétbalkezes mocsok?
- Na de kérem, Mr Gaunt! - szólt Ogden döbbenten, ahogyan Merope, aki már felvette az edényt, skarlátvörösre pirult, és az edény ismét kicsúszott a kezéből. Majd remegve elővette zsebéből a pálcáját, rámutatott vele az edényre és kapkodva egy kivehetetlen varázsigét motyogott, melytől az edény tőle ellenkező irányba végigsuhant a padlón, nekivágódott a szemközti falnak és kettétört.
Morfin egy őrült kacagást hallatott. Gaunt ordított:
- Hozd helyre, te tunya idióta, hozd helyre!
Merope keresztülbotorkált a szobán, de mielőtt még lett volna ideje felemelni a pálcáját, Ogden felemelte a sajátját és határozottan így szólt:
- Reparo!
Az edény azonnal összeforrasztotta magát. Úgy tűnt, Gaunt mindjárt leordítja Ogdent, de láthatóan meggondolta magát: ehelyett a lányán gúnyolódott.
- Szerencse, hogy itt van ez a kedves ember a Minisztériumból, ugye? Talán megszabadít majd tőled, talán őt nem zavarják a koszos kviblik…
Anélkül, hogy bárkire is nézett volna vagy megköszönte volna Ogdennek, Merope felvette az edényt és remegő kézzel visszatette a helyére a polcon. Aztán mozdulatlanul ácsorgott, háttal a koszos ablaknak és a tűzhely közt lévő falnak, mintha semmi mást nem akarna jobban, mint belesüllyedni a kőbe és eltűnni.
- Mr Gaunt - kezdte Ogden ismételten -, mint azt már említettem: az idejövetelem oka…
- Hallottam elsőre is! - csattant fel Gaunt. - És akkor mi van? Morfin csak azt adta annak a muglinak, ami amúgy is várt már rá… És akkor mi van vele?
- Morfin megszegett egy varázslótörvényt - mondta szigorúan Ogden.
- Morfin megszegett egy varázslótörvényt - ismételte meg Gaunt fellengzősen, énekszerűen Ogden szavait. Morfin ismét vihogott. - Móresre tanított egy koszos muglit, ez már törvénybeütköző, vagy mi?
- Igen - felelte Ogden. - Attól tartok az.
Majd belső zsebéből elővett egy pergamentekercset és kibontotta.
- Az meg mi, csak nem az ítélet? - kérdezte Gaunt dühösen.
- Ez egy idézés a Minisztériumba egy meghallgatásra…
- Idézés! Idézés? Mégis mit képzel, ki maga, hogy csak úgy akárhová beidézi a fiamat?
- Én vagyok a Varázsbűnüldözési Kommandó vezetője - felelte Ogden.
- És azt hiszi, mi meg a hitvány söpredék, mi? - ordította Gaunt és most már fenyegetően Ogden felé közelített, sárga körmű ujját mellkasának nyomva. - Söpredék, aki majd rohan, ha a Minisztérium úgy óhajtja? Tudja maga, kihez beszél, maga mocskos kis sárvérű, tudja?
- Az volt az benyomásom, hogy Mr Gaunthoz beszélek - felelte Ogden nyugtalanul, de nem hátrálva.
- Így igaz! - üvöltötte Gaunt. Egy pillanatig Harry azt hitte, Gaunt egy trágár kézmozdulatot tesz, de aztán észrevette, hogy a középső ujján lévő csúnya, fekete köves gyűrűt mutatta Ogdennek a szeme előtt lóbálva azt. - Látja ezt? Látja ezt? Tudja, hogy mi ez? Tudja, honnan származik? Évszázadok óta a családom tulajdonában van, ilyen régre nyúlik vissza a története, és aranyvérű végig! Tudja mennyit kínáltak nekem ezért, a kőbe vésett Peverell címerpajzzsal?
- Halvány fogalmam sincs róla - felelte Ogden pislantva, mikor a gyűrű egy centiméternél is közelebb suhant el az orra előtt. - És ez most igencsak mellékes, Mr Gaunt. A fia törvényszegés…
Egy dühös felkiáltást követően Gaunt a lánya felé rontott. A másodperc töredékéig Harry azt hitte, megfojtja a lányt, mikor a lány nyaka felé kapott. A következő pillanatban már Ogden felé vonszolta a lányt a nyakában lévő aranyláncnál fogva.
- Látja ezt? - ordította Ogdennek a nehéz aranymedált rázva felé, miközben Merope prüszkölt és levegőért kapkodott.
- Látom! Látom! - hadarta Ogden.
- Mardekáré! - kiáltotta Gaunt. - Mardekár Malazáré! Mi vagyunk az utolsó élő leszármazottai, erre mit mond, he?
- Mr Gaunt, a lánya! - mondta riadtan Ogden, de Gaunt már eleresztette Meropét. A lány távolabb botorkált tőle, vissza a sarokba, miközben nyakát masszírozta és levegőért kapkodott.
- Tehát! - szólt Gaunt győzedelmesen, mintha ellentmondást nem tűrően épp most bizonyított volna egy bonyolult dolgot. - Ne merészeljen úgy beszélni hozzánk, mintha csupán kosz lennénk a cipőjén! Aranyvérűek generációi, mind varázsló… Több, mint amit maga elmondhat, efelől biztos vagyok!
Majd a padlóra köpött, Ogden lába elé. Morfin ismét vihogott. Merope az ablak mellett kuporgott, feje lehajtva, sima haja arcát takarta, és nem szólt semmit.
- Mr Gaunt - mondta makacsul Ogden -, attól tartok, hogy sem az Ön őseinek, sem pedig az enyémeknek nincs semmi köze a jelenlegi ügyhöz. Morfin miatt vagyok itt, Morfin és amiatt a mugli miatt, akibe belekötött múlt éjjel. Információink szerint - lepillantott a nála lévő pergamenre - Morfin egy rontást vagy átkot küldött a szóban forgó muglira, melytől az igen fájdalmas bőrkiütéseket kapott.
Morfin nevetett.
- Légy csendben, fiam - mordult rá kígyónyelven Gaunt és Morfin ismét elhallgatott.
- És akkor mi van, ha megtette? - kérdezte kihívóan Gaunt Ogdentől. - Gondolom, már tisztára törölték a mugli mocskos arcát, mi több, az emlékezetét…
- Ez aligha a lényeges, nem igaz, Mr Gaunt? - mondta Ogden. - Ez egy indokolatlan támadás volt egy védtelen…
- Á, abban a pillanatban, hogy megláttam, tudtam, hogy maga egy muglibarát - mondta gúnyosan Ogden és ismételten a padlóra köpött.
- Ez a párbeszéd nem vezet minket sehová - mondta határozottan Ogden. - A fia magatartásából egyértelműen látszik, hogy semmiféle bűntudatot nem érez a tettei miatt. Ogden ismét rápillantott a pergamenjére. - Morfin szeptember tizennegyedikén részt vesz majd egy meghallgatáson, hogy válaszoljon a vádakra, miszerint varázslatot használt egy mugli előtt illetve fájdalmat és kínt okozott ugyanennek a mug…
Ogden hirtelen elhallgatott. Csilingelés, lovak patadobogása és hangos nevetés hangja szűrődött be a nyitott ablakon át. Kétség kívül a faluba vezető kanyargós út igen közel haladt el az erdő mellett, ahol a ház állt. Gaunt megmerevedett és tágra nyílt szemmel figyelt. Morfin felszisszent és éhes tekintetű arcát a hangok irányába fordította. Merope felemelte a fejét. Harry látta, hogy az arca teljesen elfehéredett.
- Istenem, micsoda csúfság! - csengett egy lány hangja az ablakon keresztül olyan kivehetően, mintha csak mellettük állt volna a szobában. - Az apád nem tudná eltakaríttatni ezt a kalyibát, Tom?
- Ez nem a miénk - mondta egy fiatal férfi hangja. - Minden a völgy túlsó felén a miénk, de ez a viskó egy Gaunt nevű csavargóé meg a gyerekeié. A fiú elég őrült, hallanod kéne néhány történetet, amiket a faluban mesélnek…
A lány nevetett. A csilingelő, dobogó hangok egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. Morfin fel akart állni a fotelből.
- Maradj ülve - mondta fenyegetően az apja kígyónyelven.
- Tom - hallatszott a lány hangja megint, most olyan közelről, hogy biztosan éppen a ház mellett voltak. - Lehet, hogy tévedek, de valaki egy kígyót szegezett arra az ajtóra?
- Te jó ég, igazad van! - felelte a férfi. - Biztos a fiú, mondtam neked, hogy nincs rendben a feje. Ne nézz oda, Cecilia kedves.
- Kedves - suttogta kígyónyelven Morfin a testvérére nézve. - Úgy hívta őt kedves. Tehát amúgy sem kellenél neki.
Merope úgy elfehéredett, hogy Harry biztosra vette, a lány mindjárt elájul.
- Mi az? - kérdezte Gaunt éles hangon, szintén kígyónyelven a fiáról a lányára pillantva. - Mit mondtál, Morfin?
- Szereti azt a muglit nézegetni - felelte Morfin gonosz arckifejezéssel, ahogyan a testvérére bámult, aki most már rettegett. - Mindig ott van a kertben, mikor az elhalad, a sövényen át leselkedik utána, nem így van? És a múlt éjjel…
Merope rángatózva, esdeklően rázta a fejét, de Morfin könyörtelenül folytatta.
- Az ablakban lógott és várt rá, hogy hazalovagoljon, nem igaz?
- Az ablakban lógni, hogy egy muglit meglessen? - mondta csendesen Gaunt.
Úgy tűnt, mindhárom Gaunt elfeledkezett Ogdenről, aki egyszerre tűnt meghökkentnek és bosszankodónak az újonnan előtört érthetetlen sziszegés és recsegő hangok miatt.
- Igaz ez? - kérdezte Gaunt kérlelhetetlen hangon, miközben tett pár lépést a megrémült lány felé. - A lányom - Mardekár Malazár aranyvérű leszármazottja - egy mocskos, koszosvérű mugli után epekedik?
Merope vadul rázta a fejét és a falhoz préselődött, láthatóan képtelenül arra, hogy beszéljen.
- De én elkaptam őt, apám! - vihogott Morfin. - Elkaptam, mikor elhaladt erre és tele kiütésekkel már nem volt olyan tetszetős, ugye, Merope?
- Te undorító kis kvibli, te mocskos kis véráruló! - ordította Gaunt és önuralmát vesztve rákulcsolta kezeit lánya torkára.
Harry és Ogden egyszerre kiáltották "Ne!" Ogden felemelte a pálcáját és azt ordította "Relashio!". Ez hátravágta Gauntot, el a lányától. Belebotlott egy székbe, majd a hátára esett. Egy dühös kiáltással Morfin kiugrott a székből és Ogden felé futott a véres késével hadonászva és válogatás nélküli átkokat szórva a pálcájából.
Ogden futott az életéért. Dumbledore jelezte, hogy követniük kéne és Harry engedelmeskedett, miközben Merope sikolyai visszhangzottak a fülében.
Ogden végigszáguldott az ösvényen, majd kezeit a feje fölött tartva kivágódott a főútra, ahol összeütközött egy fényes szőrű, gesztenyeszín lóval, melyen egy nagyon jóképű, sötéthajú fiatalember ült. Ő és a csinos lány, aki egy szürke lovon lovagolt mellette hangosan nevettek Ogdenen, aki visszapattant a ló horpaszáról, majd ismét nekilódult. Szalonkabátja repült mögötte és tetőtől talpig porosan, eszét vesztve rohant végig az úton.
- Azt hiszem, ennyi elég is lesz, Harry - szólt Dumbledore. Megfogta Harry könyökét és megrántotta. A következő pillanatban már mindketten súlytalanul repültek keresztül a sötétségen, mígnem végül Dumbledore most már szürkületbe burkolózott irodájában landoltak.
- Mi történt a lánnyal a kunyhóban? - kérdezte Harry rögtön, miután Dumbledore a pálcája meglegyintésével világosságot csinált. - Merope vagy mi volt a neve?
- Ó, ő túlélte - mondta Dumbledore, ismételten helyet foglalva az íróasztala mögött és intett Harrynek, hogy ő is üljön le. - Ogden hoppanált a Minisztériumba, majd tizenöt perc múlva visszatért erősítéssel. Morfin és az apja megpróbáltak harcolni, de mindkettőt leverték, elszállították a kunyhóból és azt követően a Legfelsőbb Varázslóbíróság elítélte őket. Morfint, akinek már volt priusza muglitámadásokat illetően, három évet kapott az Azkabanban. Rowle, aki Ogdenen kívül számos más minisztériumi dolgozót is megsebesített, hat hónapot kapott.
- Rowle? - ismételte Harry csodálkozva.
- Úgy van - mondta Dumbledore és mosolygott helyeslően. - Örömmel látom, hogy nem vesztetted el a fonalat.
- Az az öregember volt…
- Voldemort nagyapja, igen - mondta Dumbledore. - Rowle, a fia, Morfin és a lánya, Merope voltak az utolsó Gauntok, egy nagyon ősi varázslócsalád tagjai, melynek jellemzője volt a labilitásra és erőszakra való hajlam, ami generációkon át jelen volt azért, mert a családtagok szokása volt saját unokatestvéreikkel összeházasodni. Az elmebaj nagyzási hóborttal társulva aztán odavezetett, hogy a családi aranyat eltékozolták már számos generációval azelőtt, hogy Rowle a világra jött volna. Amint azt láttad, Rowle piszokban és szegénységben élt, nagyon barátságtalan természettel, fantasztikus mennyiségű arroganciával és büszkeséggel, és néhány családi ereklyével, melyeket annyira becsült, mint a fiát és sokkal jobban, mint a lányát.
- Szóval Merope - mondta Harry előrehajolva a székében és Dumbledore-ra bámulva -, szóval Merope volt… Uram, ez azt jelenti, hogy ő volt… Voldemort anyja?
- Pontosan - felelte Dumbledore. - És történetesen vethettünk egy pillantást Voldemort apjára is. Kíváncsi vagyok, vajon észrevetted-e?
- A mugli, akit Morfin megtámadott? A férfi a lovon?
- Nagyon jó - felelte az örömtől sugárzó Dumbledore. - Igen, ő volt idősebb Tom Denem, a jóképű mugli, aki mindig ellovagolt a Gaunt kunyhó mellett, és aki iránt Merope Gaunt titkos, lángoló szenvedélyt táplált.
- És végül összeházasodtak? - kérdezte hitetlenkedve Harry, képtelenül arra, hogy elképzeljen két embert, akik ennyire valószínűtlen, hogy egymásba szeressenek.
- Úgy vélem, elfelejted - mondta Dumbledore -, hogy Merope boszorkány volt. Nem hiszem, hogy tényleges mágikus képességei igazából megmutatkoztak akkor, mikor az apja terrorizálta őt. De miután Rowle és Morfin biztonságban ültek Azkabanban, mikor életében először végre egyedül volt és szabad, akkor biztosra veszem, hogy képes volt kiteljesedni és képes volt arra, hogy megtervezze saját szökését abból a kilátástalan életből, melyben tizennyolc éven át része volt.
- Tudsz nekem bármilyen dolgot mondani, melyet Merope megtehetett annak érdekében, hogy Tom Denem elfelejtse mugli társát és helyette belé legyen szerelmes?
- Az Imperius-átok? - javasolta Harry. - Vagy egy szerelmi bájital?
- Nagyon jó. Én személy szerint afelé hajlok, hogy bájitalt használt. Biztosra veszem, hogy ez sokkal romantikusabbnak tűnt számára és nem hiszem, hogy túl nehéz lett volna egy meleg napon, mikor Denem egyedül lovagolt rávenni őt, hogy igyon egy kis vizet. Akárhogy is, néhány hónappal azután az eset után, melynek szemtanúi voltunk, Little Hangleton falujában hatalmas botrány tört ki. El tudod képzelni, micsoda pletykát indított el a hír, hogy a földesúr fia megszökött a csavargó lányával, Meropéval.
- De a falu lakóinak megbotránkozása semmi nem volt Rowléhoz képest. Mikor visszatért Azkabanból, arra számított, hogy lánya majd ott vár a visszatértére szolgálatkészen, meleg étellel az asztalon. Ehelyett egy centi vastag port és egy búcsúüzenetet talált, melyben a lány elmagyarázza, mit tett.
- Mindaz, amit ez idáig sikerült felderítenem, azt mutatja, hogy attól fogva soha többé nem említette a lány nevét, vagy azt, hogy létezik. A sokk, hogy elhagyta őt talán közrejátszott korai halálában - vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem volt képes élelmezni saját magát. Azkaban nagyon legyengítette Rowle-t és már nem érte meg, hogy lássa Morfin visszatérését.
- És Merope? Ő… ő meghalt, nem? Voldemort nem egy árvaházban nevelkedett?
- Igen, pontosan - felelte Dumbledore. - Ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk találgatni, de nem hiszem, hogy nehéz kikövetkeztetni, mi történt. Tudod néhány hónappal a szöktetéses házasságuk után Tom Denem ismét felbukkant a Little Hangleton-i családi birtokon a felesége nélkül. A környékbeli pletyka szerint azt állította, hogy "megtévesztették" és az "orránál fogva vezették". Bizonyára, amire ő gondolt, az az, hogy megbűvölték és ez csak most tört meg, bár lehetségesnek tartom, hogy nem merte ezeket a szavakat használni, mert félt, hogy őrültnek hiszik. De amikor végighallgatták az elbeszélését, a falubeliek úgy vélték, Merope hazudott Tom Denemnek, elhitette vele, hogy gyermeket vár tőle és hogy a fiú ezért vette el feleségül.
- De tényleg gyereke lett tőle.
- Igen, de csak egy évvel azután, hogy összeházasodtak. Tom Denem elhagyta Meropét, amikor az még terhes volt.
- Mi történt? - kérdezte Harry. - Miért nem hatott tovább a szerelmi bájital?
- Újfent csak találgatni lehet - felelte Dumbledore -, de úgy hiszem, hogy Merope, aki fülig szerelmes volt a férjébe, nem bírta, hogy továbbra is mágiával tartsa őt béklyóban. Úgy vélem ő maga döntött úgy, hogy nem adja neki tovább a bájitalt. Amilyen butácska volt, talán meggyőzte magát arról, hogy Tom mostanra már viszont szereti őt. Talán azt hitte, hogy a férfi mar
|